Rólam

Sziasztok. Sok-sok mindent mondhatnék magamról, a zene sok területén dolgozom. Hivatásomat tekintve zenetanár vagyok, ám a történetem nem itt kezdődik. Szüleim becsületes munkásemberek voltak, majd édesapám vállalkozásba kezdett. Gyerek koromban örült volna, ha én is követem a példát. 6 éves voltam, amikor kaptam tőle egy játékszintetizátort, amit aztán “látástól-Mikulásig” bütyköltem, pittyegtettem. Ekkor döntöttem el, hogy zenész szeretnék lenni.

Szüleim a Székely Mikóba irattak, ahol imádtam mindent tanulni, viszont a zenéből több kellett. Másodikos voltam, amikor végre beirattak a Népiskolába is, ahol az elemi iskola mellett, délután, heti 2 zeneórám volt…köztük egy szintetizátoróra és zeneelmélet. 9 éves lehettem, amikor a Népiskolában válogatást tartottak a “Puki bácsi és a mesekaláka” gyerekelőadás szünetében való szereplés céljából. Rám került a választás, így a színházban kellett zenéljek-énekeljek közönség és a helyi tv élő közvetítésében, ha jól emlékszem heti rendszerességgel. Hatalmas dolog volt ez akkoriban, pláne, hogy 1 éve tanultam akkor a zenét. Kicsi voltam, de mindenhol bíztatást, szeretetet kaptam az emberektől.

Idő közben, ötödikes koromtól a “rendes” Művészeti Líceumba irattak a szüleim, ahol immár napi 4, 5 zeneszakórám volt. Viszont a felvételin nem választhattam a zongorát, mert azt csak első osztálytól lehetett volna (pedig kigyakorolt darabokkal jelentem meg a felvételi vizsgára, ám meg se hallgattak, mert nem volt hely). Ütő szakra vettek fel. Igen…egy olyan zeneszakra, ahol xilofonon, marimbafonon, dobfelszerelésen és egyébb ütős hangszereken kellett játszak, holott engem nagyon zavart a túl hangos “zaj”. Boldog voltam mégis, mert mellékszakon csak tanulhattam a zongorát.

Teltek az évek és néha azt éreztem, hogy mégse jó úton járok. A felvételin annó megállapították, hogy jó a hallásom és a ritmuskészségem, ezért zeneelméletből a haladók közé tettek, viszont én nem első osztálytól jártam zenesuliba, csak ötödiktől. A népiskolai zeneelmélet oktatás inkább a könnyűzene megértésére volt jó, de a művészeti líceumi szintet meg se közelítette. Így voltam én a leggyengébb a haladó zeneelméletesek közül, ami elvette az önbizalmam, szinte meggátolt a normális tanulásban és nyolcadik végén döntöttem el, hogy eladom és kilencediktől visszamegyek a Mikóba.

Akkortájt már benne voltam a suli mindkét szimfónikus zenekarába. Általában kisdobbal vagy üstdobbal kellett “zajt” keltsek, de néha volt, hogy szólót kaptam xilofonra (de büszke voltam, amikor a nagy szimfónikus zenekar szólistájaként játszhattam a Tell Vilmos fantáziát).

Szó, mi szó. Nyolcadik végére betelt a pohár és menni akartam, ám a kedvenc tanárom (a zenekartanár) annyit mondott: “ha te elméssz, ki fog dobolni a zenekarban?”. Éreztem, hogy az a sok “zajkeltés” mégsem annyira jelentéktelen, mint ahogy én gondoltam, és ha kilépek a suliból, a zenekar nem tud sok darabot eljátszani nélkülem (a soron következő ütős a suliban akkoriban 5,6.-os diák volt). Meggondoltam hát magam és maradtam.

A líceumi éveim elején maximálisan próbáltam beilleszteni, kerestem az utam, de mindhiába. Tudtam már, hogy a zene a mindenem, de valahogy mégsem tudtam újat mutatni, mert azt éreztem, hogy szigorú szabályok közt kell tanulnom, zenélnem. Szabad akartam lenni…

Zeneösszhangzattan órán egy alkalommal a tanárnő felírt egy példát a táblára (ahol kottákat kell “komponálni” szigorú törvények szerint). Megoldottam hamar, de tovább gondoltam. Ekkor már saját dalokat is találtam ki, önmagam szórakoztatására. Idejét éreztem összekötni az összhang példát valamelyik dalommal. A tanárnő valami egyébbel volt elfoglalva, így kottázhattam tovább a fejemben lévő muzsikát. Pár pillanat múlva mellettem állt és rámförmedt: “ez mi?”…..hallgattam…..”csaknem Mozartnak érzed magad?”……gúnyolódott és felszólított, hogy kitesz az osztályból, ha nem azt csinálom, amit ő kér. Pedig megcsináltam azt is. Na sebaj. Éreztem, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal és ki kell törjek.